Azt hittem, hogy ott helyben felrobbanok. Hol van az a kibaszott kulcs, de tényleg! Nem hiszem el, hogy mindennek akkor kell így összejönnie, mikor el akarok menni. Miért szövetkezik minden ellenem?! Ingerülten kitöröltem a szememből a könnyeket, hogy lássak is valamit, aztán a hanyagul ajtónak támaszkodóhoz fordultam.
- Add ide azt a kurva kulcsot! – mondtam vészjóslóan. Soha életemben nem voltam mocskos szájú, de most… most elfogyott a türelmem.
- Hát hogyne! De tudod, én alaposabb vagyok és eltüntetem a nyomokat! – köptem oda neki. Legszívesebben újra nekiugrottam volna és kikapartam volna a szemeit. Azokat a szemeket, amik olyan édesen szoktak rám nézni, és amitől rendszerint elgyengülök.
- Ó, miért is kéne azt tennem, amit te mondasz? – kérdeztem vissza makacsul. Már nagyon közel voltam hozzá, hogy teljesen elveszítsem a fejemet és valami nagyon nagy hülyeséget mondjak vagy tegyek.
- Persze, hogy nem hiszek neked! Nem is értem, hogyan várhatod ezt el tőlem! Az a név és telefonszám nem véletlenül került a kezedre! Kellett lennie valami előzménynek, ahhoz, hogy az a ribanc ráfirkáljon a kezedre! – kiabáltam kétségbeesetten. Hinni akartam neki. Hinni akartam, hogy nem történt semmi. De… nem ment. Mikor maga alá rántott dühösen fújtam egyet, majd megint kapálózni kezdtem.
- Ne érj hozzám! Eressz el! Azonnal!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése