- Biztonságiak? - forgattam meg unottan szemeimet. - Amarilla, te is tudod, hogy egy másodpercembe telik leszerelni a biztonságiakat. És még pálca se kell hozzá. És itt abszolút tökéletes helyen vagyunk. Ha kell, beszélek a főnököddel is, hogy az átmeneti kis aszisztense egy hidegvérű gyilkos - köptem gúnyosan a szavakat, majd felültem az íróasztal sarkára és keresztbefontam lábaimat. - Egy szóval nem mondtam, hogy a pincér nem szólt. Csak engem messze nem érdekelt, hogy mit mond az a szerencsétlen. Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy a férfiak könnyen lenyűgözhetőek. - Miközben beszélt, érdektelenül piszkálgattam tökéletesen manikűrözött körmeimet.
- Úgy utálom mikor hazudsz - sóhajtottam egyet, majd acélszürke íriszeimet keményen a lányéba fúrtam. - Mindig van másik megoldás. Ha annyira belehaltál volna a gyerekeid hiányába, nem értem, hogy most miért nem vagy velük. Miért kezdtél új életet? De nem érdekel. Egy hülyével kevesebb van a világon. De nem lenne baj, ha megfosztanánk az embereket egy őrült gyilkostól is - vigyorogtam gunyorosan a lányra, majd eléálltam. Nem voltam elég gyors, így mielőtt még levegőt vehettem volna, neki csapódtam a szembenlévő falszakasznak. Pár percig nem kaptam levegőt sem és a látásom is elhomályosodott. Megpróbáltam feltámaszkodni, de szédültem és neki kellett támaszkodnom az egyik irattartó szekrénynek.
- Ha nem is öllek meg, de tudnod kell, hogy nem fogom büntetlenül nézni, ahogy másokat a túl világra juttatsz - suttogtam ridegen magam elé a szavakat, de biztos voltam benne, hogy a nő is tökéletesen megértette. Miután visszanyertem látásomat és már nem forgott körülöttem az egész helyiség egy ravasz pillantást vetettem a lányra, aki harcra készen tartotta maga előtt pálcáját. Egy egyszerű mozdulattal löktem meg a nehéz polcrendszert, amely pontosan rázuhant a lányra, pálcája pedig kigurult a kezéből.
- Na, Amarilla. Most egy kicsit kellene feljebb emelnem ezt a szekrényt és örökre búcsút mondhatsz a törékeny kis gerincoszlopodnak, aztán életed végéig egy ágyból bámulhatod a hófehér kórházi szobát - sziszegtem a lány arcába, miközben mellette térdeltem. Ártatlanul elmosolyodtam, majd kisimítottam egy hajszálat arcából. Kezeim önkéntelenül kulcsolódtak nyakára.
- Most pedig véged - intettem szórakozottan a lánynak, de mielőtt még erősebbre vehettem volna a szorítást nyakán, meghallottam egy ismerős férfi hangot. A francba...
- Bernadette - hallottam meg a hitetlenkedő hangot az ajtóból. Rögtön felugrottam.
- Nathaniel, hála az égnek - játszottam el a kétségbeesett nő szerepét. - Amarillára rádőlt a szekrény és segíteni akartam, de nem ment. Nincs nálam pálca sem. - magyaráztam, majd mikor Nate előkapta pálcáját és hátatfordított nekem, ördögien elvigyorodtam, majd rákacsintottam Illára. A polc sajnálatos módon visszaállt a falhoz, de Nate nem hajolt le, hogy felsegítse Illát. Hiszen már régen őt kereste.
- Mit keresel itt? - nézett rám idegesen, de aztán csalódott pillantásokkal bombázta a földön fekvő nőt. - És ő? Halott. Nem élhet. Meghalt.
- Csak eltűnt. És most megkerült - magyaráztam Nate-nek, aki még mindig háttal állt nekem, így nem láthatta, hogy ravaszul vigyorgok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése