Zoe

Ahogy elengedtem Amarillát, éreztem, hogy erőteljes fájdalom hasít az alhasamba. Ahogy felnéztem, és kinyitottam a szemeimet már láttam, hogy Amarilla volt, aki megrúgott. Átkozott ribanc. Egyesével tépném ki az összeshajszálát, aztán azokkal akasztanám fel a legközelebbi felhőkarcoló tetejére. Vagy ami még jobb, az Eiffel-torony tetejére. Szemet szemért, életet életért. Ezt ki tudná jobban mint egy exhalálfaló.

- Ez volt az utolsó, hogy hozzám értél, különben kitöröm a nyakadat. Mielőtt azt mondhatnád gyűlőllek, halott leszel. Világosan beszéltem? - zihláltam a fájdalomtól, és gyűlölettől izzó szemeimet a lányéba fúrtam. Amarilla még mindig ugyan az a ribanc volt, mint régen. Változni akart. A kinézetén változtatott is. Kár, hogy egy ilyen külső, romlott belsőt takar. Brendondonra pillantottam, aki ott tornyosult mellettem. Ezt is megölöm.

- Miért kell neked mindig ilyen perverznek lenned? - szűrtem fogaim között, de elfogadtam kezét és hagytam, hogy felhúzzon. - Így van. Le se kell térdelnem hozzá - búgtam kéjesen a fülébe, de mielőtt még megcsókoltam volna, összeszorítottam ökleimet és legérzékenyebb pontjába akkorát ütöttem, hogy térdre rogyott. - Majd máskor Brendon - jelentettem ki, minden bűnbánás nélkül, és hangom ismét jeges volt.

Én is szembe fordultam Amarillával és gondolatai közé túrtam. Ez volt a vámpírságom egyetlen olyan tulajdonsága, ami gyakran előnyömre is vált és még hasznos is volt. Amarilla valóban megváltozott. Nem voltam a könyörületemről híres, ha valakit meg akartam ölni, az meg is halt. És Amarilla nem egyszer tette tönkre már az életemet. Annyira megérdemelné. Kár, hogy Alex és Chris nem érdemelnék meg, hogy árvák legyenek, mert akkor ez a ribanc már életért könyörögne nekem a lábaim előtt kínlódva.

- Indulás - biccentettem határozottan az ajtó felé, de Illa meg sem mozdult. - Vagy elindulsz magadtól, vagy én segítek menni. Megnyugodhatsz, ha itt nem öltelek meg kint se foglak - forgattam meg szemeimet unottan, de mivel a hajlandóság csöppnyi szikráját sem mutatta, megragadtam a haját és kivonszoltam a folyosóra. - Ne visíts már. Odamész ahoz az asztalhoz és leülsz. Ha elszöksz vagy nem leszel ott, mire én is kijövök, megkereslek és megöllek. Világos voltam? - kérdeztem érzelemmentesen, majd meglöktem az asztal irányába, én meg visszamentem a mosdóba. Brendon az ajtónak támaszkodva állt. A tükörben megigazítottam hajamat és sminkemet, majd felé fordultam.

- Ő a húgod. Nem ölheted meg. Emlékezz vissza, mennyire vehemensen tudtad védeni az iskolában. Most miért bántanád? A testvéred - fúrtam ridegen tekintetem a férfiébe, majd kezemmel végig simítottam mellkasán. - Én megtehetném, de előbb beszélünk vele. Utána meglátjuk. Na, gyere - mondtam enyhébben, de az együttérzésnek még mindig nyoma sem volt hangomban.