Zoe

Acélszürke íriszeimmel fürkészően pillantgattam Brendon arcára. Mérhetetlenül hiányoztak az iskolás évek. Meg kell hagyni, szerettem a Roxfortot. A második otthonommá vált a hosszú évek alatt. Ha tehetném visszamennék. Nem mint tanár, mert nem tanítanék, nem vagyok az a türelmes fajta, és nem is szívesen adnám fel a szabadságomat. Brendon rengeteget változott az évek hosszú sora alatt. De mikor szemébe néztem még láttam magam előtt azt a tizenhat éves fiút, akibe egykor menthetetlenül beleszerettem. De most? Üres vagyok. Én már nem mondhatom el, hogy szeretem. Sőt, talán meghalt bennem a szeretet. Már régóta hallgatom, hogy nincs szívem. Akkor meg mit erőltessek? Magam előtt is belátom, én már nem érzek. Becsapnám saját magam, ha el kellene játszanom a gondolatta, hogy én még bármilyen gyengédséget táplálok az emberek iránt.

- A második nő volt az életedben, aki összetört. Mire jó a szeretet? Gondolkodtál már ezen? - kérdeztem komoly arcot vágva és lábaimat keresztbe tettem az asztal alatt. - Elhiteted magaddal, hogy viszontszeretnek, hogy ő is ugyanúgy oda van érted, mint te érte. Aztán szépen lassan neked is fel kell nőnöd és észre kell venned, hogy a rózsaszín felhő eltűnik és csak a komor valóság tárul a szemed elé. A gyönyörű pillangóból nem marad más csak egy ocsmány molylepke - szavaim annyira ridegen csengtek, hogy nem akartam elhinni, hogy ezeket én ejtettem ki. - És szüntelenül hiszel és bízol benne, mert úgy hiszed, hogy van remény. Pedig az már meghalt. Ő nem szeret és nem is szeretett. Csak te voltál annyira elvarázsolva, hogy vakul rábíztad volna magad, ahelyett hogy észrevedd csak ártani akartak neked - gunyoros fintorba torzult el az arcom, majd egy keserű és erőltett kacagás után, újra meghúztam a véres poharat, melynek tetején ott úszkáltak a titanic méretű jégkockák.

- Brendon, az, hogy hozzámentem Darrenhez őrültség volt. Mindenki követ el az élete során megfontolatlan lépéseket, melyeket aztán megbánás követ. De én nem érzem ez miatt elkeseredve magam. És nem változtatnák a válaszomon sem. Darren mellett olyan életem van, amire mindig is vágytam - hangsúlyoztam keményen a szavakat. - Te is elvetted Alexist. Mégsem vontalak kérdőre. Sebastian meg? Hol van már Ő? Meghalt. Az az ember ölte meg, aki miatt eltaszítottam őt magamtól. Nem értheted Brendon... Soha nem érthetted. Három férfi volt az életemben, akiket szerettem. Az egyiket őszinte, tiszta szerelemmel, a másikat viszonzatlan rajongással, a harmadikat pedig keserű, de szilárd szenvedéllyel. És most hol állok? Mindent elrontottam. Mert mindig azt néztem, hogy más boldog legyen. Nem tudsz semmit... - Kiürítettem a poharamat, majd az aljában úszkáló jégdarabokkal kezdtem unottan játszani. Brendon elsétált a pulthoz, mondván dolga van, így én csak hátra dőltem a széken és hallásomra koncentrálva kiszűrtem Brendon hangját. Amarillával beszélgetett. Azzal a gyilkos kurvával, aki megszűnt létezni mindenki számára az utolsó este óta. Ahogy hangosan bevágódott mögöttük a női mosdó ajtaja, táskámat a vállamra akasztottam, a napszemüvegemet ami eddig az asztalon heverészett, hajamba tűztem, majd elindultam én is a mellékhelyiségek felé. Egy eldugott folyosóról nyílt, így pálca nélkül is kinyithattam és nem fognak bolondnak sem nézni. Elég erőm volt már, hogy egy szelíd mozdulattal kinyithassak egy bezárt ajtót. Ahogy beléptem, láttam Amarilla ijedt, és Brendon őrült, mindenre elszánt tekintetét. Becsuktam magammögött a tömör faajtót, majd Brendon mellé sétáltam. Arcomon nyoma sem volt az érzelmek széleskörű kavalkádjának. Sem féltés, sem gyűlölet, sem megbánás, sem könyörületesség nem ült ki rá. Amarilla volt életem fő elrontója és ez nem költői túlzás, se nem lányos eltiport álmok. Ezek a hideg tények.

- Nem vagy gyilkos. Te nem... - szűrtem ridegen a szavakat, majd közelebb húzódtam hozzá. Érzelemmentes tekintetemet végig járattam Amarillán. Borzalmasan nézett ki. Kimért léptekkel mentem közelebb hozzá, ő pedig szabályszerűen a szemben lévő falig hátrált és felpréselődött rá. - Rég láttalak Illus, vagy mondjam inkább, hogy kegyetlen gyilkos? - angyali mosolyt varázsoltam telt ajkaimra. - Miért tetted? Megölted. Pedig ennek nem így kellett volna lennie. El akart venni... - suttogtam fülébe kissé összetörve. Egy hirtelen mozdulattal kulcsoltam vékony ujjaimat kecses nyakára, majd addig szorítottam amíg arcából már a vér is kiszökött.

- Eddig hol bújkált ez a ribanc? Nathaniel, már rég meg akarta ölni... és még jó páran... - fordítottam hátat a nőnek, majd torkáról lefejtettem kezeimet és hallottam, ahogy elgyengült teste tompa puffanással a mosdó hideg márványán elterül. Nem öltem meg, még hallottam lélegzetét... de meg fogom tenni...