Idegesen rohangáltam a hatalmas kúriánkban szombat reggel.
- Anya! – kiáltottam el magam, mire már másodperc múlva kidugta a fejét a nappaliból.
- Mond drágám? Miért nem vagy még kész? Hamarosan indulunk. – nézett rám nagy szemekkel, majd karon ragadott és húzni kezdett az emelet felé. – Missy, Tess, Nina! – kiáltott a házimanókra.
Két teljes óra múlva kedvtelve nézegettem magam a hatalmas fali tükörben. Egy csodaszép élénkvörös ruhaköltemény simult az alakomra. Azt hiszem, kicsit sem túlzom el a dolgot, ha azt mondom csodásan festettem. Anyám már ott állt mögöttem, sötétlila, majdnem fekete ruhájában.
- Rendben Viviana. Indulhatunk. – mondta, majd együtt sétáltunk le a hosszú márványlépcsőn, aminek az aljában apám már várt ránk.
- Gyönyörűek hölgyeim. – mosolygott ránk, mire anyám egy „Tudjuk szívem.” – mel elintézte a dolgot. Na, itt a példa, hogy kitör örököltem azt a csodás egoizmust, amivel meg vagyok áldva.
Negyed órával később egy gyönyörű kúria előtt fékezett le a kocsi és a sofőr kitárta előttünk az ajtót. Épp vigyorogva indultam volna, de anyám szigorú hangja megállított.
- Viviana! Nagyon remélem, hogy képes vagy normálisan viselkedni és ezúttal nem robbantasz fel semmit. Ezért kérem a pálcádat. – mondta ellenvetést nem tűrő hangon. Már nyitottam a szám, hogy ellenkezzek, de aztán be is csuktam. Értelmetlen hülyeség vele veszekedni. Így csak sértődötten a kezébe nyomtam és együtt indultunk tovább. Mikor beléptünk a bejárati ajtón kellemes zene csilingelt a terem minden sarkában. Már jó sokan ott voltak a partyn. Szememmel csak egy valakit kerestem, de valahogy nem tudtam kiszúrni a tömegben.
- Én megyek és megkeresem, Na… egy barátomat. – mondtam, majd gyorsan elhúztam a szüleim közeléből. Jajj, nekem mire én megtalálom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése