- Köszi, köszi, köszi! Imádlak! – öleltem át szorosan, de egy mondata után mérgesen pillantottam rá.
- Ne merd! Mert különben… - kezdtem dühösen, de forró csókja megszakította mondandómat. Hát azt hiszem, most szívesen beráncigáltam volna az öltözőbe, bezártam volna az ajtót és vele töltöttem volna az életem egész hátra lévő részét. Csak tudnám, hogy miért voltam annyira hülye, hogy eddig úgy utáltam. Ha tudtam volna, hogy ennyire képes leszek szeretni valakit akkor már régen nem érdekelt, volna a büszkeségem. És a hab a tortán pedig az, hogy viszontszeretnek. Nagyon nem volt ínyemre, hogy el kell válnom tőle, még ha csak fél órára is, mert már annyira üresnek éreztem magam nélküle. Ha vége az edzésnek jön velem és holnap reggelig nem engedem sehova. Eszem ágában sincs nélküle lenni ma este. Szerintem úgy sem tudnék aludni. Nem gondolok semmi konkrétra… nekem az is elég, ha ott lesz velem és szeret. Mikor odajött hozzám a seprűvel egy könnyed mozdulattal átlendítettem a lában a seprűnyél felett és átkaroltam a derekát. A fejem ráhajtottam a hátára és annyira nyugodt voltam.
- Mit szeretnél mutatni nekem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése