2010. április 11., vasárnap

Nate és Dett

Nate:
Fogtam magam, és már majdnem kint voltam a parkban, mikor meghallottam Brendon hangját. – Mellé ment az a rohadtátok – őrjöngtem magamban, de visszafordultam, rám ne mondja azt, hogy megijedtem a fenyegetésétől. Rossz emberrel kezdett.
Visszasétáltam elé, egészen közel hozzá, és farkasszemet néztünk. Elvesztünk a másik tekintetében, szavak nélkül vitáztunk. Belül ő is tudta, hogy jogos a haragom, és én is éreztem, hogy nem alaptalanul vádol engem. Álltunk egymással szembe. Legimentáltam. Nem bírtam tovább.
- Brendon, ide figyelj, nem fogok veled mindenki előtt balhézni. Eddig megbíztam benned, de most itt a vége. Azt ígérted, nem mozdulsz rá a húgomra, aki meg hagyta magát, mint egy cafka. Az anyám is. Én ezt nem bírom. Próbáltam hinni neked, hogy te mellettem vagy, de úgy látszik, még a legjobb barátom is cserben hagy.
Elszakítottam tekintetem az övétől, és a gondolat átmenet befejeződött. Húgomra vetettem egy lenéző pillantást, aki a sarokba összegörnyedve ült. Nem tudtam sajnálni. Már nem.

Detty:
Már épp válaszoltam volna Brendonnak, mikor Nate jelent meg mellettem, aki félelmetesen magasodott fölém. Megijedtem tőle, pedig még soha nem bántott.
- Cole, kérlek – nyöszörögtem és hozzá akartam bújni, de ellökött magától, és a földre zuhantam. Ott zokogtam, és nem igazán fogtam fel a történteket. Szeretem Nate-t fontos számomra, ha magamra hagy, megőrülök.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése