Cia
Már éppen az utolsó dolgozatot olvastam végig, amire egy hanyag mozdulattal ráfirkáltam a troll osztályzatot - mondanom sem kell, hogy Sebastianhoz tartozott a remek írásmű -, mikor hangos, szinte már fül siketítő kopogtatás hallattszott a nehéz, fekete ébenfa ajtó felől.
Először csak fejemet emeltem fel a hangra, majd vékony ujjaimmal beletúrtam aranyszőke, selymes tincseimbe, és hagytam, hogy arcomba hulljon néhány kósza tincs. Gyűlöltem, ha a késői órákban zavartak, főleg, miközben kedvenc diákom munkáját javítottam. Élvezet lesz holnap látnom Sebastian arcát, mikor a kezébe nyomom a dolgozatát, amin ott fog virítani a nagyszerű jegy, mely még egy lépéssel közelebb segítette a srácot az év ismétléshez. Ahogy újabb dörömbölös hasított bele gondolataimba, lecsaptam a sárga, szakadt pergament az asztalra, és az ajtóhoz sétáltam, amit egy egyszerű mozdulattal tártam ki. Hanyag eleganciával, csípőmmel neki támaszkodtam a széles ajtó keretnek, majd összefontam magam előtt karjaimat, úgy nézve fel az előttem álló alakra.
Az erős gyertyák homályos fényében, egy velem egyidős, barna szemű nőre lettem figyelmes. Egyébként makulátlan tiszta arcán, most végig folyt fekete szemceruzája, hosszú patakokban. Először nem ismertem fel a zaklatott állapotban lévő nőt, de ahogy egy kicsit előrébb léptem, már láttam, hogy egyetlen, drága exbarátnőm és pillanatnyi kollegám állt előttem.
- Mi szél hozott ide, Acerlot? - vontam fel gúnyosan a szemöldököm, de mikor a nyakamba ugrott, majdnem hátra döntve, már tudtam, hogy ennek a fele se tréfa. Stefani is nagyon jól tudja, hogy nem vagyunk éppen beszélő-viszonyban, most mégis itt van, és itt sírja el legnagyobb bánatát, a hófehér ingemen.
- Acerlot, én nem akarok beleszólni, de nem tévesztettél te teljesen véletlenül irodát? De legalábbis ajtót? - toltam el magamtól Steffet, majd mélyen a szemébe néztem, amikor pedig azt mondta, hogy meghalt valaki, egy dobbanásnyit kihagyott a szívem, utána viszont sokkal szaporábban folytatta szorgalmas munkáját.
- Steff, mi történt? - szegeztem neki ridegen a kérdést, és a gúnyos vigyor fokozatosan le is fagyott az arcomról, ahogy beljebb invitáltam a nőt. - Ki halt meg? Beszélj már - rángattam meg egy kicsit a vállát, majd elkísértem a kanapéig.
Már éppen az utolsó dolgozatot olvastam végig, amire egy hanyag mozdulattal ráfirkáltam a troll osztályzatot - mondanom sem kell, hogy Sebastianhoz tartozott a remek írásmű -, mikor hangos, szinte már fül siketítő kopogtatás hallattszott a nehéz, fekete ébenfa ajtó felől.
Először csak fejemet emeltem fel a hangra, majd vékony ujjaimmal beletúrtam aranyszőke, selymes tincseimbe, és hagytam, hogy arcomba hulljon néhány kósza tincs. Gyűlöltem, ha a késői órákban zavartak, főleg, miközben kedvenc diákom munkáját javítottam. Élvezet lesz holnap látnom Sebastian arcát, mikor a kezébe nyomom a dolgozatát, amin ott fog virítani a nagyszerű jegy, mely még egy lépéssel közelebb segítette a srácot az év ismétléshez. Ahogy újabb dörömbölös hasított bele gondolataimba, lecsaptam a sárga, szakadt pergament az asztalra, és az ajtóhoz sétáltam, amit egy egyszerű mozdulattal tártam ki. Hanyag eleganciával, csípőmmel neki támaszkodtam a széles ajtó keretnek, majd összefontam magam előtt karjaimat, úgy nézve fel az előttem álló alakra.
Az erős gyertyák homályos fényében, egy velem egyidős, barna szemű nőre lettem figyelmes. Egyébként makulátlan tiszta arcán, most végig folyt fekete szemceruzája, hosszú patakokban. Először nem ismertem fel a zaklatott állapotban lévő nőt, de ahogy egy kicsit előrébb léptem, már láttam, hogy egyetlen, drága exbarátnőm és pillanatnyi kollegám állt előttem.
- Mi szél hozott ide, Acerlot? - vontam fel gúnyosan a szemöldököm, de mikor a nyakamba ugrott, majdnem hátra döntve, már tudtam, hogy ennek a fele se tréfa. Stefani is nagyon jól tudja, hogy nem vagyunk éppen beszélő-viszonyban, most mégis itt van, és itt sírja el legnagyobb bánatát, a hófehér ingemen.
- Acerlot, én nem akarok beleszólni, de nem tévesztettél te teljesen véletlenül irodát? De legalábbis ajtót? - toltam el magamtól Steffet, majd mélyen a szemébe néztem, amikor pedig azt mondta, hogy meghalt valaki, egy dobbanásnyit kihagyott a szívem, utána viszont sokkal szaporábban folytatta szorgalmas munkáját.
- Steff, mi történt? - szegeztem neki ridegen a kérdést, és a gúnyos vigyor fokozatosan le is fagyott az arcomról, ahogy beljebb invitáltam a nőt. - Ki halt meg? Beszélj már - rángattam meg egy kicsit a vállát, majd elkísértem a kanapéig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése