Cia
Mikor Stefani hüppögni kezdett, és már rázta a zokogás, oda telepedtem mellé, és néztem a nőt, ahogy sír. Meghalt. Valaki, nincs többé. Csak nem értem, miért engem keresett fel. Csak néztem Stefanit, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Átölelhetném, ha nem lennék ilyen büszke. Megérinthetném, ha nem lennék ennyire makacs. Szólhatnék hozzá pár kedves szót, ha nem lennék ennyire önfejű. De nem tettem. Nem nekem kell megtennem az első lépést felé, hanem neki. Nem fogok a bocsánatáért esedezni. Az nem én lennék. Felpattantam inkább a kanapéról, és az ablakhoz mentem, majd néztem a sötét éjszakába. Egyetlen csillag sem volt az égen, csak a hold vonta misztikus derengésbe, homályos fényével a közeli parkot és a Tiltott Rengeteget.
Épp ellazultam, mikor újra Steff kezdett beszélni. Szemeim a csodálkozástól kikerekedtek és egyszerűen a torkomra fagyott a szó. Tátogtam. Megszólalni nem tudtam, de nem is tudtam volna mit mondani.
- Nem, nem, nem és nem - suttogtam kétségbeesetten magam elé, majd arcomról minden érzelmet eltüntettem. Egyetlen olyan érzés sem maradt arcomon, mely legyengíthetett volna. Izmaim kisimultak, és arcom szobor szerűvé vált. Csak folytak le rajta a könnyek, de közben nem éreztem. Most ha akartam volna se éreztem volna, mi történik körülöttem. Üresséfget éreztem, mely nem akart elmúlni. Mielőtt a fájdalom és a keserűsség befészkelhette volna magát a szívembe, az üresség megelőzte. Amit érezni akartam, nem tudtam. Egyedül a könnyeim jelezték, hogy fáj valami, ott mélyen, legeslegbelül. De nem volt az igazi.
Tekintetemet végig jártattam a szobában, majd nyugodt arccal léptem a könyvespolchoz és kezdtem el könyveket hajigálni, az összeset ledobtam. Volt amelyik el is szakadt. Ezután az íróasztalhoz mentem és amit ott találtam széthajigáltam. Ez idő alatt könnyim megállíthatatlanul patakzottak arcomon, de semmi érzelem. Csak romboltam, miközben arcomat könnyek mosták.
- Hazudsz. Hazudsz - üvöltöttem most már, és kezemmel felrobbantottam az ajtót és a függönyt felégettem. Ebben a pillanatban jött be Reina.
- Tűnj el innen. Azonnal - szűrtem a fogaim között majd közelebb mentem hozzá. - Jöttél veszekedni? Most engem fogsz vádolni? Még jobban megutálsz? Vagy esetleg most megalázol? Vagy egyszerűen megölsz? - üvöltöttem a képébe, de aztán valami megszakadt bennem és kitört belőlem a zokogás, majd Reina előtt térdre rogytam.
Mikor Stefani hüppögni kezdett, és már rázta a zokogás, oda telepedtem mellé, és néztem a nőt, ahogy sír. Meghalt. Valaki, nincs többé. Csak nem értem, miért engem keresett fel. Csak néztem Stefanit, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Átölelhetném, ha nem lennék ilyen büszke. Megérinthetném, ha nem lennék ennyire makacs. Szólhatnék hozzá pár kedves szót, ha nem lennék ennyire önfejű. De nem tettem. Nem nekem kell megtennem az első lépést felé, hanem neki. Nem fogok a bocsánatáért esedezni. Az nem én lennék. Felpattantam inkább a kanapéról, és az ablakhoz mentem, majd néztem a sötét éjszakába. Egyetlen csillag sem volt az égen, csak a hold vonta misztikus derengésbe, homályos fényével a közeli parkot és a Tiltott Rengeteget.
Épp ellazultam, mikor újra Steff kezdett beszélni. Szemeim a csodálkozástól kikerekedtek és egyszerűen a torkomra fagyott a szó. Tátogtam. Megszólalni nem tudtam, de nem is tudtam volna mit mondani.
- Nem, nem, nem és nem - suttogtam kétségbeesetten magam elé, majd arcomról minden érzelmet eltüntettem. Egyetlen olyan érzés sem maradt arcomon, mely legyengíthetett volna. Izmaim kisimultak, és arcom szobor szerűvé vált. Csak folytak le rajta a könnyek, de közben nem éreztem. Most ha akartam volna se éreztem volna, mi történik körülöttem. Üresséfget éreztem, mely nem akart elmúlni. Mielőtt a fájdalom és a keserűsség befészkelhette volna magát a szívembe, az üresség megelőzte. Amit érezni akartam, nem tudtam. Egyedül a könnyeim jelezték, hogy fáj valami, ott mélyen, legeslegbelül. De nem volt az igazi.
Tekintetemet végig jártattam a szobában, majd nyugodt arccal léptem a könyvespolchoz és kezdtem el könyveket hajigálni, az összeset ledobtam. Volt amelyik el is szakadt. Ezután az íróasztalhoz mentem és amit ott találtam széthajigáltam. Ez idő alatt könnyim megállíthatatlanul patakzottak arcomon, de semmi érzelem. Csak romboltam, miközben arcomat könnyek mosták.
- Hazudsz. Hazudsz - üvöltöttem most már, és kezemmel felrobbantottam az ajtót és a függönyt felégettem. Ebben a pillanatban jött be Reina.
- Tűnj el innen. Azonnal - szűrtem a fogaim között majd közelebb mentem hozzá. - Jöttél veszekedni? Most engem fogsz vádolni? Még jobban megutálsz? Vagy esetleg most megalázol? Vagy egyszerűen megölsz? - üvöltöttem a képébe, de aztán valami megszakadt bennem és kitört belőlem a zokogás, majd Reina előtt térdre rogytam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése