2010. május 31., hétfő

Sebastian

Tim

Örültem mikor megláttam Illa idétlen nézését, miszerint szokásához híven most sem értett semmit. Hála égnek. Habár ezzel semmi sem oldódott meg mert a szülei meghaltak. Ő nem tudja ,de előbb utóbb meg fogja tudni. De ne most. Erre még nincsen készen.

Szótlanul haladtunk az iskola régi, de egyben gyönyörű falai között. Részben ,mert nem tudtam Illa szemébe nézni. Még mindig nem fogtam fel mi történt. Hisz ez lehetetlen. Meghaltak? Nem halhattak meg.

- Illa beszélnünk kell. - Szóltam neki miután lenyomta volna szobám kilincsét. De már késő volt benyitott. Ajj ajj akkor itt kell csinálnom. - Illa... - Nem tudtam hogy is kezdhetném. - Értem ,hogy Adammel csak barátkozol, de nekem ez így nem megy. Előbb utóbb be fog cserkészni és én ebből nem kérek. Hirtelen döntést hoztam, de szakítani szeretnék. Hogy mért pont most? Erre az a magyarázatom ,hogy most kevésbé fog ez fájni. - Az "ez" szót kihangsúlyoztam, mert télleg kevésbé fog fájni neki, ha nem lesz ideje gondolkodni. Meg kell, hogy értse. - Sajnálom... - suttogtam, majd ki felé indultam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése