Cia
Mikor Reina és Prudence elindultak Roxmortba, én csak intettem nekik, hogy még van egy kis dolgom, majd elindultam a mardekár fiú hálói felé vezető folyosókon. Mostanában gyakran járkáltam erre, főleg, hogy animágus alakban nem nehéz feljönni a lépcsőkön. Különben meg, szívesen látnak erre. Még soha nem köptek be, de tudják, ha még is megtennék, akkor abból semmiféle előnyük nem származna. Ahogy elhaladtam az ajtók előtt, Denielék hálószobáját kerestem. Mikor megtaláltam a keresett helyiséget, az ajtóra szerelt ezüst táblácskán végig húztam ujjamat, a cirádás betűvel írt nevek mentén. Határozottan lenyomtam a kilincset, de ebben a pillanatban neki ütköztem valakinek. Robert.
- Wattson - biccentettem a srácnak, de mielőtt bemehettem volna, még kitolt a folyosóra. Jobban mondva a falhoz préselt. - Hagyj, békén. Vége, egyszeri alkalom volt, Denielhez jöttem - löktem le magamról a magas srác kezét, de minduntalan visszahúzott és megcsókolt. - Élvezted? - kérdeztem unottan. - Mert ez volt az utolsó - téptem ki magam szorításából és magabiztosan indultam befelé. Ez a szemétláda, azt hiszi egy éjszaka után neki már mindent szabad. Pedig nagyon téved. Mégegyszer hozzám nyúl és megszabadítom a kezeitől, egy életre.
- Den? - kérdeztem, majd tekintetemet végig járattam a szobában. Sehol nem volt a keresett srác. Egyetlen árulkodó jel, talán a fürdősszobából kiszűrődő víz csobogá hangja. Beljebb sétáltam, már egészen otthonosan mozogtam itt is. Mikor eldőltem az ágyon megpillantottam a srác utazó ládáját. Az ágy tetején, indulásra készen. Felnyitottam a láda tetejét és megbizonyosodtam arról, amit már így is sejtettem. Arcizmaim megkeményedtek, majd a fürdőből kilépő férfire tévedt tekintetem. Haja kócosan meredt mindenfelé, kigombolt ingjén keresztül még láthattam ahogy izmos mellkasán néhány vízcsepp végig folyik. Beharaptam alsó ajkam, majd keményen néztem fel rá. Gyerünk, most össze kell szedned magad.
- Magyarázd meg. Most - üvöltöttem rá, és fejemmel dacosan a csomagok felé böktem.
- Kicsim, el akartam mondani - mentegetőzött esélytelenül. - Nem tudtam mit is kellene mondanom. Anyám már évelején bejelentette, hogy el fogunk költözni. Nem volt bátorságom elmondani neked - szegte le fejét.
- Nem kell elmenned - mondtam neki határozottan, majd a csomagokhoz léptem és elekzdtem kipakolni belőle a cuccait. Ugysem engedem el. Nem mehet csak így el.
- Cia, ezt nem játszuk. Nekem is nehéz, miért hiszed azt, hogy én nem akarok itt maradni? Te is tudod, ha nem lenne kötelező, akkor itt maradnék - mentegetőzött ahogy mellém sétált.
- Nem mehetsz el, Deniel - magyaráztam neki hisztérikusan, miközben ruháti hajigáltam minden felé a szobában.
- Cia fejezd be - szólt rám eréjesen, majd gyengéden lefogta a karom, de könnyű szerrel elszabadultam tőle. Most már az arcába dobáltam a holmiait. - Tedd már le! - üvöltött rám, majd két kezemet megragadta és kézfejeimet erősen a hideg falhoz nyomta, ahogy engem is. - Nem én akarok elmenni. Itt akarok maradni, de ha egyszer anyám nem adott rá engedélyt, akkor nem tudok mit tenni. Értsd meg - halkította le hangját, majd meg akart csókolni, de lekevertem neki egy pofont. Idióta Dankey, gyűlölöm. Fehér arcomon végig csordult egy aprócska könnycsepp, de mielőtt magától útja végére érhetett volna, egy hanyag mozdulattal letöröltem.
- Sehova nem mész - jelentettem ki, majd hátamat az ajtónak vetettem, hogy ne tudjon kimenni. Néztem ahogy pálcájával megint összepakolja a dolgait, majd felém indul. Kikerültem, a srácot, és újra felnyitottam a bőröndjét, majd örült módon szedtem ki ismét a gondosan összehajtogatott ruháit.
Mikor odajött és szorosan magához húzott, már nem bírtam tovább. Lábaim megremegtek, és könnyeim patakokban kezdtek végig csorogni arcomon.
- Nem mehetsz el, mert... - szipogtam és hagytam, hogy fekete ingjét eláztassák a könnyek.
- Tudom, én... valamit adnom kell - húzott elő a zsebéből egy apró ékszeresdobozkát, majd leültetett az ágyra és elém térdelt. - Ez a gyűrű legyen egy jel, hogy szeretlek, szerettelek és mindig szeretni foglak. Kérlek, ezt ne felejtsd el. Ha még találkozunk, ígérem neked, elveszlek feleségül - mondta csendesen ahogy a fehér arany gyűrűt az ujjamra húzta, mielőtt még bármit szólhattam volna. Nem szóltam semmit, csak hevesen megcsókoltam. Nem hagyhat itt. Még nyomott egy puszit a homlokomra, de utána maga után reptetve holmiait indul el, hogy egyedül hagyjon.
- Én is szeretlek... - suttogtam, de nem volt erőm felállni, így visszahanyatlottam az ágyba, és észre se vettem, hogy pilláim lecsukódtak.
Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki aprócs csókokat lehel az arcomra. Deniel? Ahogy kipattantak szemeim, csalódottan konstatáltam, hogy nem Deniel volt az, hanem Robert. Hagyjon már békén, ennek hányszor kell elmondanom, hogy nem akarok semmit. Főleg nem tőle.
- Watson, takarodj kifelé - szóltam ridegen a srácra, de aztán lefeküdt mellém az ágyra és a plafont kezdte el bámulni, ahogy összekulcsol ujjaival malmozott. - Tűnj, el innen - sziszegtem az arcába, majd lelöktem az ágyról, és kifelé indultam. El kell mennem. Ma egyébként is találkozóm van. Nem érdekel, menjen egyedül Victor is. Nincs hozzá kedvem.
Hamarosan már a Három Seprű előtt tolongtam. Remek lesz, remélem itt vannak Reináék, muszáj beszélnem velük. Elment... De erősnek kell lennem. Belépve már meg is pillantottam őket. Szép kis társaság gyűlt össze. Nem mentem odahozzájuk, inkább leültem a pulthoz, keresztbe fontam lábaimat, majd iszogatni kezdtem az italomat, hogy Pruekat bámultam.
Mikor Reina és Prudence elindultak Roxmortba, én csak intettem nekik, hogy még van egy kis dolgom, majd elindultam a mardekár fiú hálói felé vezető folyosókon. Mostanában gyakran járkáltam erre, főleg, hogy animágus alakban nem nehéz feljönni a lépcsőkön. Különben meg, szívesen látnak erre. Még soha nem köptek be, de tudják, ha még is megtennék, akkor abból semmiféle előnyük nem származna. Ahogy elhaladtam az ajtók előtt, Denielék hálószobáját kerestem. Mikor megtaláltam a keresett helyiséget, az ajtóra szerelt ezüst táblácskán végig húztam ujjamat, a cirádás betűvel írt nevek mentén. Határozottan lenyomtam a kilincset, de ebben a pillanatban neki ütköztem valakinek. Robert.
- Wattson - biccentettem a srácnak, de mielőtt bemehettem volna, még kitolt a folyosóra. Jobban mondva a falhoz préselt. - Hagyj, békén. Vége, egyszeri alkalom volt, Denielhez jöttem - löktem le magamról a magas srác kezét, de minduntalan visszahúzott és megcsókolt. - Élvezted? - kérdeztem unottan. - Mert ez volt az utolsó - téptem ki magam szorításából és magabiztosan indultam befelé. Ez a szemétláda, azt hiszi egy éjszaka után neki már mindent szabad. Pedig nagyon téved. Mégegyszer hozzám nyúl és megszabadítom a kezeitől, egy életre.
- Den? - kérdeztem, majd tekintetemet végig járattam a szobában. Sehol nem volt a keresett srác. Egyetlen árulkodó jel, talán a fürdősszobából kiszűrődő víz csobogá hangja. Beljebb sétáltam, már egészen otthonosan mozogtam itt is. Mikor eldőltem az ágyon megpillantottam a srác utazó ládáját. Az ágy tetején, indulásra készen. Felnyitottam a láda tetejét és megbizonyosodtam arról, amit már így is sejtettem. Arcizmaim megkeményedtek, majd a fürdőből kilépő férfire tévedt tekintetem. Haja kócosan meredt mindenfelé, kigombolt ingjén keresztül még láthattam ahogy izmos mellkasán néhány vízcsepp végig folyik. Beharaptam alsó ajkam, majd keményen néztem fel rá. Gyerünk, most össze kell szedned magad.
- Magyarázd meg. Most - üvöltöttem rá, és fejemmel dacosan a csomagok felé böktem.
- Kicsim, el akartam mondani - mentegetőzött esélytelenül. - Nem tudtam mit is kellene mondanom. Anyám már évelején bejelentette, hogy el fogunk költözni. Nem volt bátorságom elmondani neked - szegte le fejét.
- Nem kell elmenned - mondtam neki határozottan, majd a csomagokhoz léptem és elekzdtem kipakolni belőle a cuccait. Ugysem engedem el. Nem mehet csak így el.
- Cia, ezt nem játszuk. Nekem is nehéz, miért hiszed azt, hogy én nem akarok itt maradni? Te is tudod, ha nem lenne kötelező, akkor itt maradnék - mentegetőzött ahogy mellém sétált.
- Nem mehetsz el, Deniel - magyaráztam neki hisztérikusan, miközben ruháti hajigáltam minden felé a szobában.
- Cia fejezd be - szólt rám eréjesen, majd gyengéden lefogta a karom, de könnyű szerrel elszabadultam tőle. Most már az arcába dobáltam a holmiait. - Tedd már le! - üvöltött rám, majd két kezemet megragadta és kézfejeimet erősen a hideg falhoz nyomta, ahogy engem is. - Nem én akarok elmenni. Itt akarok maradni, de ha egyszer anyám nem adott rá engedélyt, akkor nem tudok mit tenni. Értsd meg - halkította le hangját, majd meg akart csókolni, de lekevertem neki egy pofont. Idióta Dankey, gyűlölöm. Fehér arcomon végig csordult egy aprócska könnycsepp, de mielőtt magától útja végére érhetett volna, egy hanyag mozdulattal letöröltem.
- Sehova nem mész - jelentettem ki, majd hátamat az ajtónak vetettem, hogy ne tudjon kimenni. Néztem ahogy pálcájával megint összepakolja a dolgait, majd felém indul. Kikerültem, a srácot, és újra felnyitottam a bőröndjét, majd örült módon szedtem ki ismét a gondosan összehajtogatott ruháit.
Mikor odajött és szorosan magához húzott, már nem bírtam tovább. Lábaim megremegtek, és könnyeim patakokban kezdtek végig csorogni arcomon.
- Nem mehetsz el, mert... - szipogtam és hagytam, hogy fekete ingjét eláztassák a könnyek.
- Tudom, én... valamit adnom kell - húzott elő a zsebéből egy apró ékszeresdobozkát, majd leültetett az ágyra és elém térdelt. - Ez a gyűrű legyen egy jel, hogy szeretlek, szerettelek és mindig szeretni foglak. Kérlek, ezt ne felejtsd el. Ha még találkozunk, ígérem neked, elveszlek feleségül - mondta csendesen ahogy a fehér arany gyűrűt az ujjamra húzta, mielőtt még bármit szólhattam volna. Nem szóltam semmit, csak hevesen megcsókoltam. Nem hagyhat itt. Még nyomott egy puszit a homlokomra, de utána maga után reptetve holmiait indul el, hogy egyedül hagyjon.
- Én is szeretlek... - suttogtam, de nem volt erőm felállni, így visszahanyatlottam az ágyba, és észre se vettem, hogy pilláim lecsukódtak.
Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki aprócs csókokat lehel az arcomra. Deniel? Ahogy kipattantak szemeim, csalódottan konstatáltam, hogy nem Deniel volt az, hanem Robert. Hagyjon már békén, ennek hányszor kell elmondanom, hogy nem akarok semmit. Főleg nem tőle.
- Watson, takarodj kifelé - szóltam ridegen a srácra, de aztán lefeküdt mellém az ágyra és a plafont kezdte el bámulni, ahogy összekulcsol ujjaival malmozott. - Tűnj, el innen - sziszegtem az arcába, majd lelöktem az ágyról, és kifelé indultam. El kell mennem. Ma egyébként is találkozóm van. Nem érdekel, menjen egyedül Victor is. Nincs hozzá kedvem.
Hamarosan már a Három Seprű előtt tolongtam. Remek lesz, remélem itt vannak Reináék, muszáj beszélnem velük. Elment... De erősnek kell lennem. Belépve már meg is pillantottam őket. Szép kis társaság gyűlt össze. Nem mentem odahozzájuk, inkább leültem a pulthoz, keresztbe fontam lábaimat, majd iszogatni kezdtem az italomat, hogy Pruekat bámultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése