Minek vagyunk ennyien? Eszméletlen, hogy már a fél iskola tud a Teki szobáról. Azt hiszem a méregből, amit a két idióta fog kapni, drága barátnémnak is jut.
- Nem, nem vagyunk. – morogtam, majd hallgattam, ahogy Patricia megszabja a játék feltételeit. Közelebb sétáltam, majd leültem a szőke lány mellé. Lekapcsoltam az egyik hatalmas fülbevalómat, majd bedobtam az asztal közepére, ahol aztán csilingelve landolt.
- Nos, kezdjünk valamit, ha nem akarjátok, hogy halálra unjam magam. Persze tudom, hogy azt nézni ahogy látványosan unatkozom is jó dolog, de nekem most nincs kedvem hozzá. – mondtam, miközben a körmeimet vizsgálgattam. A mondani valómra csak egy gúnyos horkantás érkezett Damian felöl, mire ráemeltem villámló tekintetemet.
- Talán valami probléma van?
- A modorod elég problémás. Na és te találtál valami kikötnivalót? – hajolt át az asztalon és ugyanolyan ingerülten nézett vissza rám.
- Igen, téged.
- Akkor örülök, hogy ezt tisztáztuk.
- Én meg annak örülnék, ha felfordulnál.
- Arra várhatsz drágám.
- Befognád?!
- Kéne?
- Fulladj meg!
- Csak utánad. – én esküszöm, hogy felképelem. Tönkre teszem azt a helyes kis pofikáját, megmérgezem, kivágom a harmadik emeletről, aztán meg ugrálok párat a holtestén magas sarkúban. Uram, atyám, hogy lehet valakit ennyire utálni. Mind ketten sértetten ültünk le a székre, ahonnan a szóváltás közben sikerült felállnom. Megigazítottam a hajamat, majd Cia felé fordultam.
- Kezdjük végre?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése