Gondterhelten temettem a tenyerembe az arcomat.
- Az istenit Zoe! Fogd már fel, hogy nem én döntöm el, hogy mikor megyek küldetésre és mikor nem! – szólaltam meg végül ridegen. – Azt kell tennem amit, mondanak, ezt a feladatot pedig nem bízhatják másra. Tehát hiába hisztériázol, nem fog változtatni semmin. – sziszegtem. Már egy órája veszekszik velem. Nem is értem miért olyan fontos neki hirtelen, hogy itt maradjak. Jó, igen ez egy három hónapos dolog lenne, de hagytam már itt hosszabb időre is és feltalálta magát sikeresen. Találkozgatott a szánalmas kis halandókkal, meg beszerzett egy-két gyereket. Hát gratulálok. Csak nyugodtan. Már kezdem megszokni, hogy több szeretője van, mint nekem. Felálltam az íróasztal mögül, felhajtottam a vért, ami még a poharam alján maradt, majd felkaptam a kabátomat és elindultam az ajtó felé.
- Három hónap múlva találkozunk. Remélem, addigra nem azzal a hírrel jössz, hogy lesz egy negyedik gyereked is valami szánalmas halandótól. – szóltam vissza gúnyosan, majd lenyomtam a kilincset. – Szia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése