Zoe
Csak figyeltem a két srác beszélgetését. Ezek nem normálisak. Főleg nem Brendon. Egyáltalán, honnan szerzett, ilyen papírt? Ez hamisításnak számít és bünteti a törvény. Barom. Azért mikor Sebastian arcát megláttam, jót mosolyogtam rajta. Brendon Darwin és Stefani Kuk, együtt egy ágyban. Röhejes.
- Most, hogy tisztátok, ki kinek az apja, visszamehetnénk - mondtam nekik unottan, majd megfogtam a kislány kezét és a padra húztam magam mellé. Csak ültem és néztem Lillyt. Nem hasonlított Brendonra, legalábbis kívülről nem. Inkább az édesanyja vonásait örökölte. Az édesanyjáét. Pedig hittem, hogy lesz majd egyszer közös gyerekünk. Erre most külön élet. Kit érdekel...
- Hogy mi? - kérdeztem hisztérikusan. Én vagyok a hibás? Miattam vesztek össze? De hát én ezt soha nem akartam. Miért kellettem... miért kellett ezt tennem? Ha azt nézzük, ezek szerint minden az én hibám. Az, hogy összevesztek, az, hogy Sebastian és Amarilla összevesztek, Brendon és Nate veszekedései, Brendon elköltözése és még rengeteg minden. Én voltam a felelős, senki más. Talán jobb lett volna, ha én tűnök el mindenkinek az életéből. Nem is értem, miért kellett egyáltalán haza jönnöm Francia országból. Ott is befejezhettem volna a tanulmányaimat, és akkor nem találkozom senkivel és már húsz éves lehetnék. De most? Egy tizenhat éves kislány vagyok, és soha nem leszek más.
- Én vagyok az oka? Miért kellene nekem tennem arról, hogy mind a ketten lefeküdtetek velem? - kérdeztem felháborodottan, majd eléjük sétáltam. - Erre nem akarok semmit mondani, de mindenkinek jobb lesz, ha elmegyek. Nem akaram soha, hogy közétek álljak - mondtam ridegen, majd elindultam, de ekkor Seb szavait hallottam meg.
- Nem tudsz semmit - sziszegtem suttogva arcába, majd egy hatalmasat kevertem le neki. - Brendon - biccentettem a férfinek köszönésképpen, majd elrohantam a női mosdók felé. Mikor futni kezdtem, eleredtek a könnyim, és nem tudtam őket visszatartani. Beérve leültem az egyik mosdó alá, és amilyen kicsire csak tudtam összekuporodtam. Csak a vízcseppek egyenletes kopogása hallttszott ahogy a márvány tálca oldalának csapódtak, valamit egyetlen mondat, melyet egy fiatal lány keserűen hajtogatott: Szeretlek Sebastian, szeretlek.
Csak figyeltem a két srác beszélgetését. Ezek nem normálisak. Főleg nem Brendon. Egyáltalán, honnan szerzett, ilyen papírt? Ez hamisításnak számít és bünteti a törvény. Barom. Azért mikor Sebastian arcát megláttam, jót mosolyogtam rajta. Brendon Darwin és Stefani Kuk, együtt egy ágyban. Röhejes.
- Most, hogy tisztátok, ki kinek az apja, visszamehetnénk - mondtam nekik unottan, majd megfogtam a kislány kezét és a padra húztam magam mellé. Csak ültem és néztem Lillyt. Nem hasonlított Brendonra, legalábbis kívülről nem. Inkább az édesanyja vonásait örökölte. Az édesanyjáét. Pedig hittem, hogy lesz majd egyszer közös gyerekünk. Erre most külön élet. Kit érdekel...
- Hogy mi? - kérdeztem hisztérikusan. Én vagyok a hibás? Miattam vesztek össze? De hát én ezt soha nem akartam. Miért kellettem... miért kellett ezt tennem? Ha azt nézzük, ezek szerint minden az én hibám. Az, hogy összevesztek, az, hogy Sebastian és Amarilla összevesztek, Brendon és Nate veszekedései, Brendon elköltözése és még rengeteg minden. Én voltam a felelős, senki más. Talán jobb lett volna, ha én tűnök el mindenkinek az életéből. Nem is értem, miért kellett egyáltalán haza jönnöm Francia országból. Ott is befejezhettem volna a tanulmányaimat, és akkor nem találkozom senkivel és már húsz éves lehetnék. De most? Egy tizenhat éves kislány vagyok, és soha nem leszek más.
- Én vagyok az oka? Miért kellene nekem tennem arról, hogy mind a ketten lefeküdtetek velem? - kérdeztem felháborodottan, majd eléjük sétáltam. - Erre nem akarok semmit mondani, de mindenkinek jobb lesz, ha elmegyek. Nem akaram soha, hogy közétek álljak - mondtam ridegen, majd elindultam, de ekkor Seb szavait hallottam meg.
- Nem tudsz semmit - sziszegtem suttogva arcába, majd egy hatalmasat kevertem le neki. - Brendon - biccentettem a férfinek köszönésképpen, majd elrohantam a női mosdók felé. Mikor futni kezdtem, eleredtek a könnyim, és nem tudtam őket visszatartani. Beérve leültem az egyik mosdó alá, és amilyen kicsire csak tudtam összekuporodtam. Csak a vízcseppek egyenletes kopogása hallttszott ahogy a márvány tálca oldalának csapódtak, valamit egyetlen mondat, melyet egy fiatal lány keserűen hajtogatott: Szeretlek Sebastian, szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése