Zoe

- Jól van - mondtam szűkszavúan. Nagy bánatomra, Amarilla sem volt túl beszédes kedvében. Egy ideig csak néztem. Soha nem fogok tudni már megbízni benne. Aki egyszer képes volt a barátai - és most egyáltal nem magamra értem - ellen fordulni, ki tudja, mikor teszi meg ismét. Csak idő kérdése és ki tudja, nem arra fogok-e haza menni, hogy Amarilla kicserélte Jesset Christopherre. Mondhat bármit, tehet bármit. Teljesen tisztában vagyok azzal amit Sebastian mondott, hogy visszahozta Rebeccáékat, ezért igazán lehetnék kedvesebb vele. De ha egyszer képes volt minden szó nélkül kiadni őket és minket, akkor könnyű szerrel, gondolkodás nélkül fog akár nyílvános helyen karót döfni a szívembe.
- Nem érdekel a lelkiismeret furdalásod - néztem jegesen rá. - Tudod Amarilla, az ember mindenkinek egy esélyt ad az életben. Ha azt eljátszottad, akkor nincs több. Megbuktál. Olyan akár egy vizsga. Egyszer puskáztál - és most nem szó szerint értem, pedig akár úgy is lehetne értelmezni - utána, nem kapod vissza ugyan azt a feladatlapot, sőt nem kapsz vissza semmit sem. Ez van - húztam meg unottan vállamat, majd vékony ujjamal körözni kezdtem a bögre száján. - Valljuk be Amarilla, mi soha nem voltunk jóban. De most? - kérdeztem gunyoros és lesajnáló vigyorral szám szélén. - Eljátszottad azt a kevéske kis jóindulatot amit feléd tápláltam. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem beszélhetünk. Mert hát ha jól tudom, ugyan attól a férfitől van gyerekünk. Megoszthatjuk a tapasztalokat, megbeszélhetjük a terveinket, a gyerekekről is szót ejthetünk, anélkül, hogy vájkálnánk a másik múltjában. Mert felejteni, ugysem fogok. Még ha meg is bocsátok...