Zoe
Gyűlés. Acerlot már megint csak azért képes összehívni a halálfalókat, hogy mindenkit személyenként megkérdezzen, hány embert sikerült eltennie láb alól. Nem lehetne, hogy a rendes gyűlések alkalmával beszéljük ezt meg. Kizárt. Mindig csinál programot. Mióta szakítottunk, amióta már tíz év telt el, egyre több találkozót és programot csinál a halálfalóknak. Utálok idejönni és emlékezni. Hiába telt már el ennyi idő, és felejtettem, rengeteg minden még most is élénken él emlékezetemben. És látom rajta is, hogy a jól betanult rideg álarc mögött azért mégis csak fáj neki. Legalább nem csak nekem fáj. Ennyi haszna van idejárni kínozni magam. Nem vagyok egyedül a bánatommal.
- Zoe Crawford - hangzott el a nevem, majd közelebb sétáltam és pontosan Sebastian előtt álltam meg, sötétkék íriszeinek kereszttüzében. - Mennyi? - hangzott a kérdés kimérten, és éreztem Seb kutakodó tekintetét. Én is végig mértem a férfit, akinek arcán már meglátszódott kora. Harminc éves, míg én még csak tizenhat. Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt.
- Húsz mugli, tíz varázsló... - a végét elharaptam, gyereket nem öltem, de soha nem os voltam képes. Ezek viszont magasan kiemelkedő telejsítmények voltak. De hát vámpír voltam, percenként tudtam volna ennyi embert megölni, nem egy hónap alatt. Sebastian általában ez felett szemethunyt, de ez az új szóvívő, már el is kezdett leszidni, és éppen küldte rám az első Cruciot, de gyorsabb voltam és egy mozdulattal kitörtem a nyakát.
- Legyen huszonegy, az utolsó pedig halálfaló - mondtam dacosan, miközben Jesset láttam meg. Hogy megnőtt, egyszerűen hihetetlen, hogy a fiam már velem egy idős. Nem voltam soha az anyja, mindig inkább csak egy barát, de talán jó ez így. Jesse odajött mellém, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó.
- Amarilla? - néztem zaklatottan a lányra, és Jesset magam mellé húztam. Vagy négyen körbevettek, és elvitték Jesset. - Engedjenek már - kiabáltam, de legalább olyan erősek voltak mint én, ha nem erősebbek. Mikor kiszabadultam, eltűntek. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek. - Neeeee - futottam az ajtóhoz, majd lerogytam, és érzelemmentes szemekkel meredtem a kilincsre, melyet pár perce még Amarilla nyomott le.
Pár perc múlva felpattantam és Sebastian elé elé léptem. Nagy erőkkel neki estem mellkasának és ütni kezdtem.
- Elvitték. Hagytad, hogy a fiunkat elvigyék. És láttad ki vitte el? Ennyit arról, hogy bízzak Amarillában. Egy rohadt ribanc, semmi több, aki elvitte Jesset - mondandóm végére már szememből könnyek patakzottak, de nem állítottam le őket. Inkább tovább kiabáltam.- Hol van Rebecca? Itt volt nálad a hétvégén. Ebbe a nyomrtelepbe. Soha többet nem jönnek ide - szipogtam ingerülten, majd megjött Christopher is. Remek. Jó hogy nem jön mindjárt mindenki.
- Tudja valaki, hogy hol van most Amarilla? Induljunk - mondtam határozottan, letörölve arcomat.
Gyűlés. Acerlot már megint csak azért képes összehívni a halálfalókat, hogy mindenkit személyenként megkérdezzen, hány embert sikerült eltennie láb alól. Nem lehetne, hogy a rendes gyűlések alkalmával beszéljük ezt meg. Kizárt. Mindig csinál programot. Mióta szakítottunk, amióta már tíz év telt el, egyre több találkozót és programot csinál a halálfalóknak. Utálok idejönni és emlékezni. Hiába telt már el ennyi idő, és felejtettem, rengeteg minden még most is élénken él emlékezetemben. És látom rajta is, hogy a jól betanult rideg álarc mögött azért mégis csak fáj neki. Legalább nem csak nekem fáj. Ennyi haszna van idejárni kínozni magam. Nem vagyok egyedül a bánatommal.
- Zoe Crawford - hangzott el a nevem, majd közelebb sétáltam és pontosan Sebastian előtt álltam meg, sötétkék íriszeinek kereszttüzében. - Mennyi? - hangzott a kérdés kimérten, és éreztem Seb kutakodó tekintetét. Én is végig mértem a férfit, akinek arcán már meglátszódott kora. Harminc éves, míg én még csak tizenhat. Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt.
- Húsz mugli, tíz varázsló... - a végét elharaptam, gyereket nem öltem, de soha nem os voltam képes. Ezek viszont magasan kiemelkedő telejsítmények voltak. De hát vámpír voltam, percenként tudtam volna ennyi embert megölni, nem egy hónap alatt. Sebastian általában ez felett szemethunyt, de ez az új szóvívő, már el is kezdett leszidni, és éppen küldte rám az első Cruciot, de gyorsabb voltam és egy mozdulattal kitörtem a nyakát.
- Legyen huszonegy, az utolsó pedig halálfaló - mondtam dacosan, miközben Jesset láttam meg. Hogy megnőtt, egyszerűen hihetetlen, hogy a fiam már velem egy idős. Nem voltam soha az anyja, mindig inkább csak egy barát, de talán jó ez így. Jesse odajött mellém, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó.
- Amarilla? - néztem zaklatottan a lányra, és Jesset magam mellé húztam. Vagy négyen körbevettek, és elvitték Jesset. - Engedjenek már - kiabáltam, de legalább olyan erősek voltak mint én, ha nem erősebbek. Mikor kiszabadultam, eltűntek. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek. - Neeeee - futottam az ajtóhoz, majd lerogytam, és érzelemmentes szemekkel meredtem a kilincsre, melyet pár perce még Amarilla nyomott le.
Pár perc múlva felpattantam és Sebastian elé elé léptem. Nagy erőkkel neki estem mellkasának és ütni kezdtem.
- Elvitték. Hagytad, hogy a fiunkat elvigyék. És láttad ki vitte el? Ennyit arról, hogy bízzak Amarillában. Egy rohadt ribanc, semmi több, aki elvitte Jesset - mondandóm végére már szememből könnyek patakzottak, de nem állítottam le őket. Inkább tovább kiabáltam.- Hol van Rebecca? Itt volt nálad a hétvégén. Ebbe a nyomrtelepbe. Soha többet nem jönnek ide - szipogtam ingerülten, majd megjött Christopher is. Remek. Jó hogy nem jön mindjárt mindenki.
- Tudja valaki, hogy hol van most Amarilla? Induljunk - mondtam határozottan, letörölve arcomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése